A Dió-Teszt tanulsága, 3.rész: Papagáj-önmegtartóztatás?
Azt a tényt már a kísérlet megkezdése előtt is ismerték a kutatók, hogy bár a vadonban élő nagypapagájok táplálkozási szokásait igen nehéz nyomon követni.
A papagájfaj legtöbb egyede komoly kihívásokkal szembesül eredeti környezetében. Komplikált és rizikós döntési folyamat befolyásolja, hogy mennyi ideig maradnak és táplálkoznak egy adott helyen, illetve mennek onnan tovább más helyekre. Mindezt Auguste von Bayern vezető szerző, a Max Planck Behaviour Physiology Intézet vezetője foglalta össze sajtóközleményében.
A tesztek lebonyolítását követően Dr. Krasheninnikova és csapata meggyőződött arról, hogy a papagájok általában képesek megkülönböztetni egymástól az alacsonyabb és a magasabb értékű érmét, és döntésüket ezen információ alapján meghozni. Ezzel bebizonyosodott a papagájfaj önmegtartóztatási képességének létezése, amennyiben képesek a jelen pillanatban elérhető jutalmat egy jövőbeli, nagyobb jutalom érdekében feláldozni.
A kísérlet eredményeinek összehasonlítása az ugyanilyen, de főemlősökön elvégzett kísérlettel azt a tanulságos eredményt hozta, hogy bizonyos papagájfajok (zöldszárnyú ara, kéktorkú ara papagáj) legalább olyan jók, vagy jobbak a választásban. Közülük is a zöldszárnyúak emelkedtek ki 100%-ot megközelítő eredményükkel, ok minimális kivétellel mindig a gazdasági értelemben legmegfelelőbb döntést hozták. A természetes környezetükben ezeknek a döntéseknek egész biztos hatalmas jelentőségük van.
A következtetés, amit levontak, hogy a papagájok viselkedése motivációs tényezőkkel befolyásolható. A tesztelők szerint a hibás döntések egy részét az okozta, hogy a madarak nem látták át megfelelően az érme és a jutalom közötti kapcsolat mibenlétét. Természetesen a papagájokban ott van a fejlődés lehetősége, ezzel minden gazda tisztában van. A papagájok tehát - végső soron az emberekhez hasonlóan - képesek racionális alapokon meghozni döntéseket, de nem mindig ez vezérli őket.
